Az 1880-as években nagy átalakuláson ment keresztül a mai Szabó Ervin tér és Mikszáth Kálmán tér között elhelyezkedő Reviczky utca, amit akkoriban még József utcának neveztek. A megszokott nyugalmat építkezések zaja váltotta fel, és alapjaiban változott meg az addigi, főként földszintes házakból álló, külvárosi jellegű városkép. Több, nagyszabású építkezés is zajlott ebben az évtizedben, amelyek a szomszédos Pollack Mihály tér környékén az 1870-es években kialakult mágnásnegyed további, déli irányú terjeszkedését jelentették.
Az évtized legelején a mártírhalált halt miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos fia, Elemér, valamint gróf Csekonics Margit és az erdélyi gróf Bánffy György, az évtized vége felé pedig gróf Wenckheim Frigyes építtetett magának palotát. Sőt, Wenckheim – Batthyány Elemér épülete helyén – még bérházat is. Az évtized eleji építkezések közül Csekonics Margité volt az, amely nagyságrendjével messzemenően kiemelkedett kortársai közül.
Csekonics Margit 145 évvel ezelőtt, 1881 áprilisában azzal a kérelemmel fordult a tanácshoz, hogy a Múzeum utca 17. és József utca 6. szám között elterülő, némileg beépített, de jórészt üresen álló ingatlanján palotát – ahogy ő fogalmazott: egy egyemeletes úriházat istállóhelyiségekkel – szeretne építtetni. Az ingatlant Csekonics Margit örökölte, az építési iratok is az ő nevében készültek, de Margit ekkor már régen férjezett asszony volt, ugyanis ifj. gróf Károlyi Istvánnal még 1869-ben kötöttek házasságot a pesti belvárosi Egyetemi templomban.
A két utca között elterülő, nagyszabású épület megtervezését a házaspár bécsi építészekre bízta. A palotaegyüttes terveit a legismertebb színházépítész páros, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer készítette. A szó szoros értelmében egy teátrális épületet sikerült ide varázsolniuk a Múzeum és József utca közötti ingatlanra – s nem azért, mert színházépítéssel foglalkoztak. Csekonics Margitnak ez az új, több mint 800 négyszögöles telken elterülő palotaegyüttese ugyanis a nagyságrendjével és stílusával túlszárnyalta az addigi Pollack Mihály tér környéki palotaépítkezéseket, pedig egy évtizeddel korábban azok is az akkori viszonyokhoz képest nagyszabású építkezéseknek bizonyultak. Ez az új palotaegyüttes nemcsak úriházat, azaz palotát foglalt magában, hanem – miként az építkezési kérvényből is kitűnt – az oldalszárnyak mentén istállót és kocsiszint, valamint az emeleten és a földszinten más egyéb kiszolgáló helyiségeket is, amelyre a két utca között hosszan elnyúló telek kiváló lehetőséget biztosított.
A kortársak – azt mondhatjuk, jogosan – kritizálták a Károlyi–Csekonics házaspárt, hogy hazai építészek helyett bécsieket bíztak meg az épület megtervezésével, hiszen ebben az időben már szép számmal tevékenykedtek magyar építészek a fővárosban. De egyúttal elismerték, hogy a tervezőknek egy impozáns épülettel sikerült Budapest városképét gazdagítaniuk. „A bécsi Fellner és Helmer építésztársak művészileg megfeleltek feladatuknak; de azt hisszük, mégis fölösleges volt e palota felépíttetése végett Bécsbe fordulni” – írta a Fővárosi Lapok 1882. december 31-én.
Ennek ellenére az építészpáros neve és tevékenysége a hazai közönség előtt is ismertté vált, s a palota felépítésén kívül több hazai színházépületre is megbízást kaptak. Többek között Pesten, a mai Blaha Lujza téren állott egykori Nép-, később Nemzeti Színház (1874–1875), valamint a Nagymező utcában ma is álló Operettszínház (Fővárosi Orfeum, illetve Somossy Orfeum, 1893–1894), illetve a Szent István körúton lévő Vígszínház (1895–1896) épületére. Az viszont kevésbé ismert, hogy az Országház 1882-ben meghirdetett tervpályázatán ez a bécsi építészpáros a Moriamur pro rege nostro jeligés pályaművével ugyancsak tetszést aratott.
A palota művezetését a bécsi építésziroda budapesti megbízottja, Meinig Artúr látta el, a kivitelezésért felelős építőmester pedig a mágnásnegyedben is sokat tevékenykedő Wechselmann Ignác volt.
Különlegesnek számított a palota alaprajzi elrendezése, ami jórészt eltért a korábban megszokott palotaépítkezési módtól. Míg a korábbiak inkább egy tömbszerű épületet alkottak, addig Csekonics Margitnak és Károlyi Istvánnak ez az új rezidenciája inkább a Párizsban honos hôtel elrendezést követte. Ez a magyarországi vidéki barokk kastélyépítészetnél is jól ismert U alakú alaprajzi kialakítást jelentette, ami a rezidenciális épületegyüttes festői hatású udvarát körbefogó palotarész és oldalszárnyak kapcsolódásából jött létre.
Persze azért nem volt ez teljesen egyedi jelenség Pesten, hiszen a Monarchia idején vagy még később épült bérházak, illetve bérpaloták esetében is viszonylag gyakran előfordult az úgynevezett francia udvaros megoldás.
Az 1880-as években már nem a reneszánsz stílus kizárólagossága uralkodott Budapesten, így ezt a palotát is már a reneszánsztól eltérő, a főúri világ eszményének jobban megfelelő barokk stílusban tervezték meg. Ez a mágnásnegyed Pollack Mihály téri reneszánsz külsejű rezidenciáihoz képest egy éles stílusbeli váltást jelentett, anélkül persze, hogy ez bármi törést okozott volna a főnemesi negyed egységességében. Sőt, inkább egy új, nagyszerű külsőt magára öltő, számos helyiséget és különböző termeket magába foglaló épülettel gazdagította azt.
Az oldalszárnyakban összesen tizenegy szobát, két előszobát és két konyhát, valamint egy-egy istállót, kocsiszint, raktárt, illetve nyereg- és szerszámtárat alakítottak ki. A palotarészben a szobák száma több mint a kétszerese volt az oldalszárnyakban találhatóknak, 1885-ben összesen huszonötöt számoltak össze benne. Emellett volt még a palotarészben öt előszoba, négy konyha, két kamra, három fürdőszoba, valamint egy-egy előcsarnok, mosókonyha és mángorló (textíliák vasalására szolgáló helyiség). S persze emellé jöttek még a reprezentatív, főként vendégek fogadására és rendezvények megtartására szolgáló helyiségek: az emeleti részen kialakított ebédlő, pipaszoba és bálterem, valamint a nagyszalon helyett a földszinten elhelyezkedő angolos kialakítású nappali, azaz a hall.
Az épület egyik legkülönlegesebb helyisége a palota két szintjét átfogó hall volt, ahol nappal a művészien kialakított, zöld és fehér táblák alkotta színes üvegezésű tetőablak (felülvilágító), valamint még 16 darab nyolcszögű nyílás biztosította a téregyüttes természetes megvilágítását.
Míg más épületek esetében, például a Festetics- vagy a Wenckheim-palotában az ízlésesen kialakított, gazdag díszítéssel ellátott díszlépcsőház fogadta a palotába betérő vendégeket, addig itt, a Károlyi-Csekonics rezidenciában a földszinten kialakított, központi elrendezésű hall biztosította mindezt, amennyiben nem bizalmas, közeli ismerősökről volt szó, akiket ki-ki a saját lakosztályában fogadhatott. A palota impozáns térkialakításának a hall volt a központi helyisége, ami a vendégek fogadásán kívül a lakók nappali társalgójaként is szolgált.
Az épület lakói többek között itt tudtak, akár még egymástól független kis csoportokban is összejönni, egymással szivarozni, társalogni, a családi és társasági eseményekről és életről, a főnemesi élet hazai és külföldi szereplőiről beszélgetni anélkül, hogy bárki is zavarta volna őket. Ugyanis úgy alakították ki, hogy ezt a meghitt, önfeledt együttlétet a palotában szabadon mozgó személyzet se zavarja meg napi teendői közepette. A személyzet a palotán belül egy külön rejtett lépcsőn keresztül könnyen el tudta érni az épület összes helyiségeit anélkül, hogy a hallba be kellett volna lépniük. Persze akkor igen, ha vendégség vagy más alkalom kapcsán felszolgálásra hívták őket.
A hall faragott tölgyfa enteriőrje főként a híres bútorgyáros, Thék Endre asztalosműhelyének munkáját dicsérte, akinek egy varázslatos, olykor kissé bizarr, mitikus, középkori hangulatot árasztó épületbelsőt sikerült itt kialakítania. A belső tér díszítményei között pazar ügyességgel megformált, a Károlyi és a Csekonics család címereit is díszítő, a rezgő fény játékától olykor megelevenedő, tekergő sárkánykígyók, griffeket és oroszlánokat mintázó állati ábrázolások láthatóak.
A hall középkorias hatását keltik azok a galériát tartó faoszlopok oszlopfejezetei is, melyek olykor szörnyeket mintáznak, másszor pedig szimbolikus és allegorikus figurális faragványokat növényi és geometriai motívumokkal ötvöznek. S ha ez nem volna elég, mindezt fokozták nappal a tetőn keresztül beáramló, este a falikarok által táplált fény és az enteriőr keltette árnyékok, valamint a homályban maradó részek, illetve szürkés tónusok és sejtelmes hangulatfények érdekes játékai. „Ez a Hall néha víg, jókedvű, kedves, máskor mogorva, kiállhatatlan” – mondta egyszer róla Csekonics Margit. S mondhatjuk mi is, hogy a Károlyi-Csekonics rezidencia eme központi helyiségében stílusosan és művészi módon ötvöződik egymással a látvány és az egyediség, a főnemesi pompakifejtés és a kényelem.
Nyitókép: A Károlyi-Csekonics palota belső udvara (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
